önkormányzati jelöltjeink

Bíró Béla

Az RMDSZ és a tudatlanság fátyla

2019.09.10. | államelnök-választás
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Bíró Béla

Az RMDSZ és a tudatlanság fátyla

Kelemen Hunor elnökjelöltségét, s egyáltalán egy magyar elnökjelölt létjogosultságát sokan – már csak az RMDSZ és a FIDESZ-KDNP közt kialakult partnerségi viszony miatt is – több-kevesebb ingerültséggel fogadják.

Egy alapvető kifogás valóban kézenfekvő. Vajon értelmes dolog-e részt venni egy olyan választási kampányban, melyben a jelöltnek a legparányibb esélye sincs arra, hogy akárcsak a második fordulóba is bekerülhessen? A válasz – normális körülmények közt – nyilvánvalóan az lenne, hogy nem. Mindez puszta pénz- és időpocsékolás, értelmesebb tevékenységektől vonja el az időt és az erőforrásokat. S ez még akkor is így van, ha az ország jelenlegi államelnöke német származású, s nem is olyan régen még a Német Fórum vezető tisztségét is betöltötte. Iohannis ugyanis éppen az ellenkezőjét tette annak, amit Kelemen Hunor tenni szándékozik. Nem csupán a román többség érdekeinek képviseletében lépett fel (hogy azt ő is megteszi majd már jelölésekor elmondott beszédében Kelemen Hunor többszörösen is megígérte), de a maradék németség képviseletéről is lemondott, s a román nyelvi-kulturális közösségbe való átigazolásának szándékát azzal tette egyértelművé, hogy családnevének német J betűjét is román jé-re, azaz I-re cserélte. Velünk, magyarokkal szemben pedig a legkisebb rokonszenvet sem manifesztálta, hogy úgy mondjam. Éppen ellenkezőleg. Merthogy pontosan tudja: a román többség nem pusztán azért emelte őt a hatalomba, mert a benne látta a korrupció mérséklésének legfőbb garanciáját. Azért is, mert a nemzetközi közvéleményben és főként az Európai Unió vezető államának, Németországnak a nyilvánosságában „németségét‟ a román diplomácia a kisebbségi kérdés maradéktalan megoldásának, implicite a magyar nyelvi-kulturális igények megalapozatlanságának cáfolhatatlan bizonyítékaként, egyfajta politikai adu ászként forgalmazhatja…

Normális körülményekről tehát a román társadalom vonatkozásában aligha beszélhetünk. A román állam kezdettől fogva nem a társadalmi szerződés Rousseau-tól származó elméletén alapult, melynek legmeggyőzőbb kortárs változatát John Rowls, a Harvard Egyetem – politikai filozófiát oktató – professzora Az igazságosság elmélete, illetve A méltányosságként felfogott igazságosság című műveiben dolgozta ki. Rowls úgy vélte, hogy a méltányos társadalmi igazságosság csupán implicit társadalmi szerződésre alapozható. Ezt az implicit, más szóval hallgatólagos megegyezést csak olyan egyének „köthetik meg egymással‟, akik nem ismerik előre tényleges helyüket a társadalomban. Nem tudhatják, hogy szegénynek vagy gazdagnak, férfinak vagy nőnek, fehérnek vagy színesbőrűnek, épnek vagy fogyatékkal élőnek, a nyelvi-kulturális többséghez vagy valamely kisebbséghez tartozónak stb. születnek-e. Mindez természetesen fikció, melyet Rowls „a tudatlanság fátylának‟ metaforájával hoz közelebb olvasójához. A „tudatlanság fátyla‟ ugyanis csak olyan megegyezéseket tesz lehetővé, melyek a szerződést megkötő felek mindenikének számára egymással helyet cserélve is elfogadhatók maradnának. Rowls elmélete tehát a kölcsönösség elvét emeli a liberális igazságosság alapjává.

A modern Románia születésekor a rowlsi implicit szerződés akár explicit gyanánt is megvalósulhatott volna. Hiszen száz esztendővel ezelőtt Erdélyben éppen az a helycsere következett be, melyről (fikció gyanánt) Rowls beszél. A románok kisebbségiből egycsapásra többségivé, a magyarok többségiből kisebbségivé váltak. Még mindkét fél explicit módon birtokolta az előző státushoz kötődő tapasztalatait is, de már új helyzetébe is beleélhette magát, illetve azzal is számot kellett vetnie. Ha Romániát nem egy háborús győzelmen alapuló antidemokratikus békeszerződés, hanem egy valóban demokratikus alapelveken nyugvó társadalmi szerződés hozza létre, csakis olyan megegyezés születhetett volna, amilyet korábban az erdélyi románság önmaga számára is elfogadhatónak tarthatott. Sajnos nem ez történt. Még harmadszorra sem. A szerepcsere ugyanis később kétszer is megismétlődött. Rövid időre a magyarok is visszakapták a lehetőséget, hogy immár ők hozzanak tető alá valamiféle társadalmi szerződést. Ők sem tették. Persze az is igaz, hogy erre – ezúttal – már idejük sem igen maradhatott. (Akkor. Mert korábban nekünk is bőven lett volna rá időnk.) Újólag elveszítettünk egy világháborút…

De ha legalább Románia – és legalább a második világháború után – valóban egyfajta rowlsi kölcsönösségre építi önmagát, ma az elnökválasztáson való RMDSZ részvétel, sőt maga az RMDSZ is értelmetlen lenne.

De mert nem ez történt, a mai román demokráciában a megmérettetés gyakorlatilag több okból is „kifizetődhet‟. Ez a demokrácia ugyanis egy másik liberális elven, „a lehető legtöbb ember javát szolgáló‟ többségi elven alapul. Ez utóbbi pedig akár a többség kisebbségek fölötti önkényuralmát (végső fokon még a fasizmust is) intézményesítheti. Ezt a lehetőséget az adott körülmények közt csupán alkotmányos megkötések, vagy ha ezekre nincs lehetőség – mert a többség minden, a kisebbségek távlati beolvasztásának útjában álló kompromisszumot elutasít – választási alkuk mérsékelhetik. S a „haszon‟ szempontjából sem a kampányban való részvétellel járó reklámfelület a legfontosabb, hanem két olyan „előny‟, melynek egy valóban demokratikus társadalomban, magából a kisebbségi demokrácia alkotmányos elveiből kellene spontán módon következnie.

Az egyik: a román nyilvánossághoz való közvetlen, a szokásos zavaró tényezőktől mentes hozzáférés. (Ez a mai román médiában az alaptalan vádak, az elfogult moderálás, a gátlástalanul manipulatív szándékok, a magyarokkal szembeni gondosan ápolt előítéletek etc. miatt gyakorlatilag lehetetlen.) Bár a román társadalom már régen nem a magyar kérdés körül „pörög‟, a politikában a magyar kártya sajnos még mindig meghatározó szerepet játszhat. Az elnökválasztási versenybe való belépéssel tehát olyan kisebbségek is érvényesíthetik az auditur et altera pars alapvető jogát, akik ezt „normális‟ körülmények közt egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozottan tehetik meg. És az utóbbiak korántsem pusztán nyelvi-kulturális kisebbségek lehetnek…

A másik: a fentebb már érintett – Domokos Géza által feltalált és Markó Béla által tökélyre vitt – politikai alkuk intézménye. Egy normális demokráciában, amelyben a kisebbségi jogokat mindenki által tiszteletben tartott garanciák rögzítik, az efféle alkuk valóban értelmetlenek lennének. A román többségi demokráciában, sajnos, eleddig az egyetlen tényleg járható útnak bizonyultak. Végső fokon azért van szükségünk RMDSZ-jelöltre, hogy a kampány második fordulójában – ha lesz ilyen, eddig gyakran volt – a szövetség számszerűen felmutatható támogatottságát annak a jelöltnek ajánlhassa fel, aki az RMDSZ-t legfontosabb törekvéseiben (az ígéretek szintjén legalább) hajlandó támogatni.

Hogy egy effajta „üzlet‟ etikus-e, nos ez már tényleg jó kérdés. Mert egyértelműen megválaszolható. Nem az. És nem csak azért, mert a román fél még a fentebb említett vonatkozásban is etikátlan, azaz az alkukat sem igazán tartja be. A magyar kisebbség csak és csakis akkor férhet hozzá egyetemesen emberi jogaihoz (melyekbe a nyelvi és kulturális jogok is beletartoznak), ha sikerül kikényszerítenie betartatásukat. És csak addig, ameddig a „zsarolási potenciál‟ érvényesíthető. Egy velejéig etikátlan világban (melynek megdöbbentően pontos látleletét éppen Herr Iohannis szolgáltatja), sajnos ez a Domokos-Markó-féle „etikátlanság‟ is viszonylag etikussá rukkolhat elő.

De legalábbis etikusabb színben jelenhet meg, mint cserbenhagyni azt a közösséget, melyet képviselünk.

 

Forrás: www.maszol.ro

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.