önkormányzati jelöltjeink

Kelemen Hunor beszéde a 7. Vásárhelyi Forgatag megnyitóján

2019.08.26. | Ünnep
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Kelemen Hunor beszéde a 7. Vásárhelyi Forgatag megnyitóján

Kezdjük a jó hírrel: ünnep csak ott lehetséges, ahol közösség van, mert az ünnep csakis közösségi lehet. Ez így volt az emberi létezés minden egyes fejlődési szakaszában, és jó okunk van azt gondolni, hogy így is fog maradni.

Kell a közösség a karácsonyhoz, a húsvéti ünnephez, a születésnapokhoz; és egy városnak, egy településnek, az ott élő embereknek is csak akkor lehet közös ünnepük, ha ő maguk is közösséget formálnak.

És természetes az is, hogy a különböző közösségeknek lehetnek külön ünnepeik. A hétköznapi létből hosszabb-rövidebb ideig átlépnek abba a közös térbe és időbe, ami az ünnep. Ennek része, kötelező kelléke az áldozat, a valamilyen áldozat: a hétköznapokban meghozott sok-sok apró kis áldozat, a közösségért hozott áldozat azért, hogy az egyéni létből az ember kilépjen és egy közösségi időnek legyen a része. Pár óráig, néhány napig, egy rövid hét idejére.

Ez a keret az idő múlásának lesz az egyik mérője, és egyben jó lehetőség az emlékezésre egyrészt, másrészt reflektálni azokra a hétköznapokra, amelyekből arra a rövid időre kilépünk.

De a közösségi ünnepekhez szükség van azokra a közösségi terekre is, amelyek néhány napig elveszítik hétköznapi jellegüket és az ünnep tereivé szellemülnek át. És el is érkeztünk a marosvásárhelyi Forgataghoz, ehhez a nagyszerű rendezvényhez.

Szükség volt még néhány emberre, egy csapatra, akik kitalálták és megszervezték ezt az immár rendszeressé vált Forgatagot. Köszönet érte Portik Vilmosnak, Soós Zoltánnak és az ő nagyszerű csapatuknak.

Vilmos és Zoltán nemcsak borongtak a helyzet lehetetlenségén, morfondíroztak és lamentáltak a sors nehézségein, ahogyan errefelé Erdélyben gyakran szokás, hanem úgy döntöttek, hogy tesznek ellene és változtatni fognak. És nemcsak döntöttek, hanem cselekedtek is – hat évvel ezelőtt megteremtették Marosvásárhely magyar közösségének ünnepét.

Tisztelt ünneplő közönség!

Marosvásárhely Bethlen Gábor városa, a Bolyaik városa, Bernády György polgármester városa és persze Sütő Andrásé. Hatalmas tettek, példás teljesítmények, a közösségért való kiállás és áldozat városa.

Sokak számára Székelyföld fővárosa, sokaknak, így nekem is, aki itt éltem néhány évet, és kicsit idevalósinak érzem magam, csak egyszerűen Vásárhely.

Jó város ez, mert hagyja, hogy sokféleképpen tiszteljék és szeressék. Persze, van kivétel is, amiben itt nem ismernek tréfát.

Nemrégiben olvastam, hogy Ady Endre utolsó nyaralásakor bejárta Erdélyt, így Marosvásárhelyre is ellátogatott. A város irodalomkedvelő polgárai pedig rendre és rangra való tekintet nélkül siettek meglátogatni őt, majd flekken vacsorával kedveskedtek a legnagyobb élő költőnek.

A történet anekdotikus eleme mögött azonban ott van a vásárhelyiség egyik meghatározó jegye: a teljesítmény iránti, minden teljesítmény iránti tisztelet. Mert ahogyan Bolyai képleteit vagy évszázaddal később mondjuk Harag György avantgárd színházi megoldásait nem feltétlenül mindenki értette, annak azonban magabiztosan és megfellebbezhetetlenül tudatában voltak, hogy igazi teljesítménnyel állnak szemben. Amit értékelni kell, tisztelni, megbecsülni.

Maradjunk hát annyiban, hogy Marosvásárhely különleges hely, különleges város különleges közösséggel.

És a legkülönlegesebb, hogy ennek a nagyszerű városnak még mindig olyan polgármestere van, akinek minden évben el kell magyarázni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Ez a rossz hír. Minden évben meg kell harcolni vele azért a néhány napért, meg kell harcolni a mi közös tereinkért, könyörögni kell, hogy ne a város szélén, ne a nádasban, ne a réten kelljen ünnepelnünk.

És különleges az is, ahogy az egykori városépítő Bernády székében húsz esztendeje beleragadt ember ezt az egykoron ragyogó várost képtelen volt a régió gazdasági és kulturális motorjává tenni. Abban viszont már semmi különleges nincs, hogy ezért időről-időre anélkül, hogy arcáról leégne a bőr, a saját kudarcáért, a saját menedzseri impotenciájáért bennünket tesz felelőssé.

Különleges, hogy építeni képtelen, de mások tulajdonára fáj a foga, s most ismét azt tervezi, azzal fenyeget, azzal zsarol, hogy elveszi a katolikus egyház tulajdonát. Különleges az is, hogy ezt háboríthatatlanul teheti. Az ő számára a város magyar polgárainak csak kötelezettségei vannak: előtte kötelezően vigyázzban állni és eltűrni az ő basáskodását. Ünnep ide vagy oda, az ünneprontás szándéka nélkül, de ki kell mondani itt is: ez már régen nincsen jól, polgármester úr!

De az a helyzet, hogy itt olyan emberek élnek, akik bár sok mindent képesek elviselni, sokszor nyújtanak kezet, sokszor kezdik elölről emelt fővel a hétköznapok nehéz munkáját, de előbb-utóbb nemcsak sorsuk türelmes elszenvedői, hanem annak alakítói is lesznek. Kedves vásárhelyiek, ez csak Önökön múlik!

Marosvásárhely, mint minden nagyváros, mint minden nagy és növekvő közösség, befogadó város. Befogadó város volt az elmúlt évtizedekben, befogadó város ma is. Az ide érkezőket nyílt kapukkal fogadja, teret és lehetőséget ad számukra, tisztelettel kezeli a másságot. Akkor is így tett, amikor a társadalmi mobilitás, ahogy mondani illik, nem a dolgok természetes rendjét, hanem egy esztelen diktátor direktíváit követte. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az erőltetett iparosítás maszkja alatt megváltoztassák a város etnikai összetételét. Hát, sikerült. Majd rögtön a diktátor bukása után itt robbantották ki az első romániai etnikai konfliktust, amelynek felelőseit a mai napig nem állították bíróság elé. És amíg ez nem történik meg, addig lesz egy keserű íz a szánkban és egy fehér lap a történelemkönyvekben.

S bár az emlékezést a jelen nem tudja felülírni, nekünk ilyen körülmények között is arccal a jövő felé kell fordulnunk. Terveznünk kell és építkeznünk. Jó lenne ezt közösen tenni, egymást nem kiszorítva sem a hétköznapok cselekvéseiből, sem az ünnepek – még ha azok nem is közösek minden alkalommal – tereiről. Alkotnunk kell és mások alkotásait megértenünk. Tisztelettel viseltetnünk mások iránt és tiszteletet kérnünk, ha kell, követelnünk magunk számára.

Én biztos vagyok abban, hogy a Forgatag, bár a magyar közösség ünnepe, a magyar kultúra ünnepe, abban sok, reményeink szerint egyre több vásárhelyi román ember is otthon érzi magát. Elfogadja és megérti, megismeri és tiszteli.

Ehhez kívánok kitartást mind a szervezőknek, mind a vásárhelyi magyar közösségnek egy olyan korban, amikor mindenekelőtt magunkra számíthatunk, de képesek vagyunk – mert képesnek kell lennünk – partnereket keresni és találni, képesek vagyunk hidakat építeni a legjobb transzilván hagyományok szerint!

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.