önkormányzati jelöltjeink

Kelemen Hunor beszéde a megújult és kibővült Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum ünnepségén

2020.02.20. | Ünnep
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Kelemen Hunor beszéde a megújult és kibővült Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum ünnepségén

Nagy ünnepe a mai nap az itt élőknek, a csángóknak általában, de nekünk is, akik Csíkból jöttünk, a hegy másik oldaláról. Megújul és kibővül az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum, amely immár negyedszázada otthona hitnek, tudásnak és magyarságnak.

A sikernek sok gazdája van, tartja a régi mondás, és így van ez ma is: sokan dolgoztak azon, hogy ma itt lehessünk, sokaknak tartozunk köszönettel azért, hogy ma itt ünnepelhetünk.

Közülük is kiemelném a Katolikus Egyház Gyulafehérvári főegyházmegyéjének és a magyar államnak a szerepét. Köszönet nekik, ahogyan a gyimesfelsőloki közösségnek is. És van még valaki, akinek köszönet jár, de róla mindjárt, külön szeretnék szólni.

A mai napon ugyanis nem egy, de két történetet is el kell mondanunk ahhoz, hogy tisztán lássunk. A helyiek persze mindkettőt ismerik, hiszen ezek az ő történeteik elsősorban – ám nekünk, látogatóknak vagy testvéreknek vagy barátoknak, ahogyan Berszán Lajos mondta, mindkettő tanulságos!

Ami a gyimesközéploki katolikus líceumot illeti, arról csak felsőfokon lehet beszélni. Számos eredménye van az erdélyi magyarságnak az elmúlt három évtizedben, amióta ismét szabadon lélegezhetünk itt, Romániában. Szabadon vagy szabadabban lélegzünk – ez is megvitatható, de nem hiszem, hogy történeteink szempontjából valamiféle jelentősége lenne.

És azért sincs jelentősége, mert az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum históriája éppen arról tanúskodik, hogy akkor is születhetnek nagy dolgok, amikor a külső körülmények nem éppen zavartalanok – és lássuk be, az elmúlt harminc esztendőben vagy huszonöt esztendőben gyakran nem voltak azok.

Számos eredményünk van, mondom, nekünk, erdélyi magyaroknak. Hatalmas egyéni és közösségi teljesítmények száz év alatt mindenféleképpen, de az elmúlt harminc évet sem lehet zárójelbe tenni. Olyan teljesítmények, amelyek műalkotásokban, kulturális értékekben, vállalkozásokban, jogszabályokban és egyebek mellett, persze, iskolákban öltöttek testet.

Mert az iskola jelentősége számunkra nagyon különleges.

Az oktatás ügye minden nemzet számára stratégiai kérdés. De számunkra, erdélyi magyarok számára egyszerűen létkérdés.

Aki biztos jövőt szeretne közösségének, annak az oktatás ügye a legfontosabb, hiszen mai bizonytalan világunkban ez a legbiztosabban megtérülő befektetés. És aki biztos akar lenni abban, hogy kisebbségben, számbeli kisebbségben élve megőrzi nyelvét, identitását, annak anyanyelvi iskolákat kell építeni és fenntartani.

A Szövetségünk történetének egyik legnagyobb eredménye éppen ez: a romániai magyar nyelvű oktatás rendszerének megteremtése a bölcsődétől az egyetemig. Iskolákat alapítottunk és építettünk, hogy minden magyar gyermeknek, bárhol éljen is Romániában, lehetősége legyen anyanyelvén tanulni. 

És persze, nem egyedül tettük mindezt. Kellett hozzá az egyházak áldozatos munkája, a helyi közösségek és vezetők eltökéltsége és nem utolsó sorban, különösen az elmúlt tíz esztendőben, a magyar állam, a magyar kormány bőkezű segítsége. Köszönet érte, köszönet mindenkinek, és hadd emeljek ki két embert név szerint is, akik ennek az iskolának a felújításában, kibővítésében kivették a részüket: Soltész államtitkár úr és Seszták miniszter úr.

De ebből a sorból is kiemelkedik a gyimesközéploki katolikus líceum.

Két okból is: egyrészt azért, mert korábban itt nem volt iskola. Hányatott történelmük során egészen a líceum alapításáig nem volt az itt élő csángóknak lehetőségük arra, hogy helyben, anyanyelvükön érettségizzenek. Persze, hallom-olvasom, most is van, akinek innen 100 kilométerre élnek a szülei – mert ekkora a vonzáskörzete a Líceumnak. Sőt, ennél néha valamivel nagyobb.

Másrészt pedig Berszán Lajos személye az, ami ezt az iskolát különlegessé teszi. És ezzel el is érkeztünk a második történethez.

Berszán Lajosnak volt egy álma: legyen iskolája a csángóknak. De nem akármilyen iskolája. A 90-es évek elején ez az álom legalább olyan távollevőnek számított a valóságtól, mint hogy egyszer mindenkinek lesz saját telefonkészüléke, vagy hogy szabadon utazhatunk szerte Európában. Vagy hogy magyar állampolgárságot kaphatunk minden megszorítás nélkül.

Berszán atya azonban tudta, hogy az elhivatottság nemcsak álmokban, hanem végső soron a cselekvésben ölt testet. Hogy a hit mellé kitartás is szükségeltetik, meg nem kevés gyakorlatias tettrekészség ahhoz, hogy álmaink valóra váljanak.

Talán nem véletlenül. Mert Berszán Lajos a huszadik század egyik legnagyobb erdélyi magyarjának, Márton Áronnak a tanítványa. Mindaz, amit otthonról hozott, az sem kevés: korán megözvegyült, ötgyermekes édesanyja hősiességét és kitartását máig csodálja. Neki, az édesanyának köszönhető, hogy Gyulafehérvárra kerülvén Márton Áron tanítványa lehetett.

Nemes egyszerűség és csendes nagyság, ahogyan az antik hősöket, ez jellemzi Berszán Lajost is.

Vagy hogy a katolicizmustól enyhén szólva távol álló Petőfi Sándor szavait idézzem, Neki is, mint minden közösségi vezetőnek, egyetlen ambíciója volt: „Szerszámnak lenni a közösség kezében.” Nem uralni, de szolgálni azt.

Így volt lehetséges, hogy negyedszázada, akkor még szerény körülmények között, elkezdhetett működni a líceum.

Így volt lehetséges, hogy 25 év alatt folyamatosan fejlődjön és gyarapodjon. Hogy ne csak tanoda, egy egyszerű iskola legyen, de a csángómagyarság igazi spirituális és tudásközpontjává váljon.

Ami ma megújult – és nem pusztán tanárai elhivatottsága, de immár fizikai létesítményeinek, épületeinek kényelme okán is méltó és vonzó helye lett a hit gyakorlásának, a tudás elsajátításának, a magyar identitás ápolásának.

Azt szoktam mondani, hogy a kisebbségi politika feladata általában véve az, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Oda ahová valók. A kisebbségi jogok helyén igazi kisebbségi jogok legyenek, a magyar utcanévtáblák helyén magyar névtáblák legyenek, és az iskola magyar iskola legyen.

25 évvel ezelőtt Gyimesfelsőlokon helyére került egy dolog: lett magyar iskolája a csángómagyaroknak. Mert volt valaki, aki megálmodta. Volt hite, kitartása, és a közösséget szolgálta. Volt valaki, egy igazi vezető, aki nemcsak megálmodta, de cselekedte is minden nap azt, amit álmai diktáltak.

Köszönöm, Berszán Lajos!

Köszönöm, Gyimesfelsőlok!

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.