önkormányzati jelöltjeink

Markó Béla beszéde az RMDSZ alakulásának 30. évfordulós ünnepségén

2020.01.18. | RMDSZ
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Markó Béla beszéde az RMDSZ alakulásának 30. évfordulós ünnepségén

HARMINC ÉV SZOLIDARITÁS

Hölgyeim és uraim!

Valószínűleg többen vannak itt a teremben is, akik látták azt a dokumentumfilmet az interneten, amelyben két fiatal román újságíró három órában foglalja össze a forradalom utáni Románia történelmét. A film alkotói rendkívül fordulatosan elevenítik fel ezt a harminc évet, aminek tudomásunk szerint mi is részesei voltunk, sőt, sokszor az RMDSZ-től függött, hogy merre megy tovább ez az ország. Ám úgy tűnik, rosszul emlékszünk. Ahogy a Transindex is megírta a minap, abban az izgalmas három órában egy szó sem esik a magyarokról, sőt, általában a kisebbségi kérdésről sem. Vagyis nem voltunk sehol. Minden bizonnyal a televízióban néztük 1989 decemberében is, hogy milyen a forradalom. Aztán 1990 márciusában sem történt semmi sorsdöntő Marosvásárhelyen. 1996-ban sem mi segítettük győzelemre Emil Constantinescut, majd a választások után kormányra lépve, nem mi változtattuk meg Románia megítélését Európában és a nagyvilágban. A NATO-ba vagy az Európai Unióba sem a mi együttműködésünkkel vették fel Romániát. Miközben mellettünk lángba borult a volt Jugoszlávia, etnikai béke sem azért volt ebben az országban, mert mi is így akartuk. Amikor megkérdezték erről a film készítőit, azt válaszolták, hogy Románia sorsát a magyar döntések nem befolyásolták. Igen, újabban szívesen kihagynak minket az emlékezésből. 1918. december 1-jét is úgy idézte a centenáriumi évben Románia, hogy rólunk, magyarokról alig beszéltek.       

Lehetne ezen füstölögni még, de nem akarok ünneprontó lenni, éppen ellenkezőleg, azt szeretném, ha mi legalább tényleg ünnepnek éreznénk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulásának évfordulóját. Mint ahogy ünnep lehetne a románoknak is, a kéznyújtás, a megbékélés, az együttműködés ünnepe, ha utólag nem próbálnák letagadni egyesek ennek a jelentőségét.

De mitől is olyan jelentős, ami az RMDSZ megalapításakor és az azt követő három évtizedben lezajlott? Mi magunk tudatában vagyunk-e ennek, vagy pedig szabadkozva bizonygatjuk újra meg újra a tamáskodóknak, hogy tetszik tudni, nem is volt az olyan kevés, nem is lehetett volna többet, a körülményekhez képest megtettünk mindent? Ennyi sikerült, mentegetőzünk azok előtt, akik ezért az ennyiért sem tettek semmit. Centenáriumunk van az idén nekünk is, és félek, továbbra sem fogjuk józanul felmérni Trianon okait, sem következményeit nem fogjuk megbeszélni, és az eltelt száz éven belül a legutóbbi harminc év igazi súlyát sem fogjuk tudatosítani magunkban sem, nemhogy másban.

Pedig ebben a harminc esztendőben visszafordítottuk, vagy legalábbis megállítottuk az addigi folyamatos romlást. Nem dolgoztatok hiába, kedves kollégák, egykori és mai RMDSZ-esek. Ez itt a reklám helye, mondhatná valaki. Igen, de nem az önreklámozásé, hanem egy közösség dicséretéé. Mert az a szövetség, amelyet 1989 decemberében megkötöttünk, olyan hatékony eszköznek bizonyult, amire Trianon óta, merem állítani, nem nagyon volt példa errefelé. Ehhez viszont kellett a romániai magyar közösség túlélő képessége és már-már naiv hite, amivel annak idején nekifogott, hogy a kommunizmus nyomait eltakarítsa, és élhető jövőt teremtsen magának. Nem egyikünket vagy másikunkat dicsérem, hanem az utcára vonuló százezrek akkori képességét a változásra és változtatásra. A szolidaritást dicsérem, amely azokban a napokban minden egyéni sérelmet, minden vélt vagy valós véleménykülönbséget háttérbe szorított. Nem idézem fel most az alapítás részletes történetét, bár megérné, mert az is lassan homályba vész, ha nem vigyázunk. De ahhoz, hogy az ünneplésnek több értelmét lássuk, ismétlem, ennek a harminc évnek a helyét mégis meg kellene keresnünk a Trianon óta eltelt száz esztendőben. Nem naptárilag, hanem történelmi súlyát tekintve. Trianon katasztrófa volt. Viszont Trianon után az erdélyi magyarságnak még maradtak intézményei, voltak politikai vesetői, volt gazdasági ereje is ahhoz, hogy rendezze sorait. Igaz, sokan elmenekültek, de a Kós Károly-i Kiáltó Szónak, az önálló közösségépítésre való felhívásnak mégis megvoltak a gazdasági és kulturális feltételei. Persze az elvesztett államiságot pótolni nem tudták, de a két világháború között még működtetni lehetett egy kiterjedt magyar intézményrendszert. Aztán jött a kommunizmus, amelynek első időszakában még szintén volt egy nemzetiségi statutum, volt egyetemünk, sőt, volt egy Magyar Autonóm Tartomány, amelyről szintén nem kellene megfeledkezni akkor sem, ha lényegében csak kirakatnak szánták. Mert ha 1989-ig megmarad, utána ki lehetett volna tölteni tartalommal.

Kós Károlyék is nagyon nehéz helyzetben voltak, aztán a második világháború utáni magyar értelmiség is. De nekik még voltak tartalékaik. Nekünk 1989-ben, azt mondhatnám, csak emlékeink voltak. Emlékeztünk arra, hogy voltak magyar feliratok, de már rég eltűntek. Arra is emlékeztünk, hogy voltak önálló magyar iskoláink, de azokat is felszámolták. Már-már a semmiből kellett újrakezdenünk. Voltak emlékeink, voltak reményeink, és volt egy magyar közösség, amely élni akart akkor is, amikor saját értelmiségének egy része már bedobta a törülközőt, készült kitelepülni, mert nem látott esélyt a változásra. Arról is keveset beszélünk, hogy amennyiben a Ceaușescu-rendszer tartott volna még tíz-tizenöt évet, valóban visszafordíthatatlan lett volna a pusztulás, hiszen a diktatúrának a falurombolástól az úgynevezett homogenizálásig minden eszköze megvolt, hogy eltüntessen minket is. Húsz év alatt, 1969 és 1989 között a háromszázezer németből kétszázezertől szabadult meg a rezsim, kiárusították őket a Német Szövetségi Köztársaságnak. Ma pedig már alig harmincezer német él Romániában.

Mi viszont nem adtuk fel a reményt, és 1989-ben megegyeztünk abban, hogy itthon Erdélyben fogunk boldogulni.  Politikusok, egyházak, civil szervezetek. Együtt mindannyian. Ezrek, tízezrek, százezrek. A magyar közösség szolidaritása nélkül nem jutottunk volna semmire. Ne higgyetek azoknak, akik ezt a szolidaritást lekicsinylik. És azt se higgyétek el, kedves kollágák, hogy a történelem megy a maga útján, mindegy, mit tesz valamelyik RMDSZ-vezető. Annak idején dönthettünk volna úgy, hogy nem közös szövetséget alapítunk, hanem külön jobb- és baloldali vagy liberális pártokat. Ítélje meg ki-ki, jól döntöttünk-e végül. 1990 márciusában Marosvásárhelyen dönthettünk volna úgy, hogy nem ülünk le a tárgyalóasztalhoz. Mérlegelje ki-ki utólag, igazunk volt-e. Meg aztán eldönthettük volna, hogy nem támogatjuk Románia integrációját, és nem kormányzunk közösen, amíg minden problémánk meg nem oldódik. Jobb lett volna-e? Nem hiszem. Figyelve az ismét erősödő nacionalizmust Európa-szerte, attól tartok, sokkal rosszabbul néznénk ki. Újra meg újra embereken múlott, rajtatok múlott, kedves kollégák, hogy mi lett a döntés. Visszatarthattuk volna Romániát és vele együtt magunkat is. Nem tettük. Kaptunk ezért kritikát belülről is, kívülről is. Köszönetet nem nagyon. Hát akkor legalább mi mondjuk el, hogy olyan egyedülálló szövetséget építettünk, amely harminc éve ugyanazzal a programmal, ugyanazokkal a célokkal, ugyanazon a néven politizál abban az országban, ahol nem is igazi politikus ma már, aki legalább két-három pártban nem fordult meg.

De ha azt mondom, hogy sok minden a mi döntésünkön múlott, akkor azt is be kell ismernem, hogy nem csak abban van részünk, ami jól ment Romániában. Nem csak a demokratikus intézmények kiépítésében. Nem csak az önkormányzati rendszer kialakításában. Nem csak az etnikai feszültségek csökkentésében. Nem csak az anyanyelvű oktatási rendszer megteremtésében. Nem csak az anyanyelvhasználat alkotmányos és törvényes garanciáinak elfogadtatásában. Nem csak az elállamosított erdők, földek, épületek restitúciójában, beleértve az egyházak vagyonának jelentős részét is. Nem csak Románia európai és auroatlanti beilleszkedésében.

Hanem felelősségünk van mindannyiunknak abban is, ami rossz. Ez sem ma kezdődött. Hogy felborult az állam alapvető intézményeinek egyensúlya. Hogy elnöki rendszerként működik egy olyan állam, amely alkotmánya szerint parlamenti köztársaság. Hogy újabban a költségvetést is felelősségvállalással fogadja el a kormány. És így tovább. A kisebbségi jogok nem sokat érnek demokrácia nélkül. Márpedig egy ideje Romániában nem tartják be a demokratikus játékszabályokat, hiába foglaltuk törvénybe a kisebbségi jogokat, mert egy részük holt betű marad, és ennek véget kell vetni.

Mint ahogy van egy másik felelősségünk is: restitúcióban ugyan sikeresek voltunk, visszaszereztük javaink nagy részét, a tőlünk elvett jogokat is beleértve, de nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy a múlt nem mindenben adhat eligazítást, a huszonegyedik században modernizációra van szükség. Nekünk nem a huszadik század eleji Európához kell felzárkózni, az a vonat rég elment, nekünk a mai, sőt, a holnapi Európát kell utolérni.

Ez a feladat már nagyrészt a mostani RMDSZ-re hárul. Végül is az tett erőssé minket az elmúlt harminc évben, hogy sohasem akartuk megtagadni, amit a tegnap vagy tegnapelőtt csináltunk, és sohasem akartunk pontosan úgy cselekedni, mint a tegnap vagy tegnapelőtt. Hogy ez ellentmondás? Lehet. De ilyen az RMDSZ. Tele van ellentmondással. Jobboldaliakkal és baloldaliakkal, konzervatívokkal, liberálisokkal, álmodozókkal és pragmatikusokkal, és amíg ez így lesz, amíg toleráljuk egymás véleményét, addig az RMDSZ is erős lesz.

Tisztelettel gondolok azokra az alapítókra, akik már nincsenek köztünk, Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Kántor Lajosra, Cs. Gyimesi Évára és mind-mind a többiekre. Utólag is hálás vagyok, hogy velük együtt hoztuk létre ezt a szövetséget. Én csak néhány nevet soroltam most fel, folytathattam volna a listát, de már ebből is látszik, hogy hányféle egyéniség, hányféle meggyőződés került akkor ugyanazon ernyő alá. Domokos másképpen gondolkozott, mint Sütő, Sütő másképpen, mint Kántor, Kántor másképpen, mint Gyimesi, és mégis képesek voltak ugyanabba az irányba vinni az RMDSZ-t. Nekem is volt vitám velük, de barátok voltunk, társak egy nehéz küzdelemben, tiszteltem és szerettem őket áldozatukért, hitükért, közösségi elkötelezettségükért, és persze azért is, mert egyformán féltettük ezt a szövetséget.

Az RMDSZ érték, kedves barátaim! Talán az elmúlt harminc év legnagyobb megvalósítása a romániai magyar közösség életében. Volt idő, amikor a románok is tudták ezt, ma pedig egy háromórás visszaemlékezésben le lehet tagadni minket. Juttassuk eszükbe ismét! Választási évben vagyunk. Sok szó esik ma arról kormányoldalon, hogyan kellene kijátszani az alkotmányt, és előrehozott választásokat rendezni. Idézzétek fel nekik azt a kis viccet, amelyet, némi éllel persze, román politikusok és újságírók mondogattak még a kétezres években. Így hangzott: „˗ Miért szerveznek választásokat négyévenként Romániában? – Azért, hogy tudni lehessen, kivel fog kormányozni az RMDSZ a következő négy évben.”

Ez a vicc sokféleképpen értelmezhető. Lehet dicséret, de lehet vád is, hogy mi bárkivel szövetkeztünk. Ha ezen azt érti valaki, hogy nem ideológiai szempontok vezéreltek minket a román politikában, akkor így igaz, hiszen mi nem egy politikai doktrinát, hanem az egész magyar közösséget próbáltuk képviselni, és azt is tudni véltük, hogy a magyarok jóléte az egész romániai társadalom jólététől is függ. De csakis olyanokkal léptünk koalícióra, akik vállalták, hogy a sajátos magyar problémák megoldásában is partnereink lesznek.

Befejezésül még valamit szeretnék mondani az alapításról. Ki tudná ma elképzelni, hogy 1989 decemberében Marosvásárhelyen a Látó szerkesztősége előtt, ahol az RMDSZ ideiglenesen működött, napokon át hosszú sorok álltak, hogy beiratkozhassanak a szövetségbe? Sok oka volt ennek a lelkesedésnek, de egyvalamit soha ne felejtsetek, kedves mai RMDSZ-esek. Az a majdnem kétmilliós magyar közösség évtizedeken át magára volt hagyva. Magára hagyta Európa, és egy ideig magára hagyta az akkori hivatalos Magyarország is. Voltak írói, művészei, de nem voltak politikai vezetői. Ez a közösség azt akarta, hogy végre legyenek saját választott vezetői, akik nem Bukarestet képviselik a magyarok között, hanem a magyar érdekeket védik Bukarestben. Akik tudják, merre kell menni. Azt akarta ez a közösség, hogy ne mások mondják meg, mi a jó nekünk, hanem saját vezetőinkre hallgathassunk végre. Segítsenek nekünk minél többen, segítsen elsősorban Magyarország, de döntsünk mi a saját sorsunkról. Kellett egy szervezet, amely a miénk. Kellettek vezetők, akik csak nekünk, erdélyi magyaroknak tartoznak elszámolással, senki másnak. Ez is része az autonómiának. Olyan politikusokra volt szükség, akikben meg lehet bízni, mert nem a saját újraválasztásukra gondolnak, hanem a közösség boldogulására. Nem tudom, sikerült-e nekünk ilyen politikusokká lennünk, de egykor mindenképpen ezzel a hittel indultunk útnak, és nektek is azt kívánom, szolgáljatok rá minél jobban erre a bizalomra.

Az alapítóknak pedig köszönöm ezt a harminc évet!      

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.